A betegség pozitív oldalai...

   Efével való kapcsolatunknak határozottan jót tett ez a mostani taknyanyálaegybefolyós betegséghullám, ami sorra ledöntötte a családot a lábáról. Megállapítom, hogy hetente legalább egyszer baromi egyszerűen nem kell elmenni semerre, csak szépen itthon csücsülni és egymásra koncentrálni. Igen, ha kell 67-edszerre is elmondani, hogy a Timmy az egy bárány és azt mondja beee, míg Csingiling bizony egy tündér és tud repülni is, mindezt lehetőleg úgy, hogy közben ki-ki a wc-n illetve a bilin ül inspirálva egy félig szerteszéttépett Tesco-s újságtól.
   A mai napunk egyelőre veszekedésmentes hihetetlen módon, pedig már este 8 van és le is mertem ám írni, mert ha innentől ránkszakad az ég is az utóbbi hetek csúcsrekordját állítottuk már fel nyugiszempontok alapján.
   A bilizés meg csak hab a tortán, mert mostanában le se kakálta, szó szerint és átvitt értelemben egyaránt, ellenben ma magától kérte 3-szor is, ebből kétszer 3-3 csepp pisi, ill. egyszer fél kisujjnyi kaki is landolt a bödönben, ami messzemenőleg több, mint a semmi. És örültünk... ennek is, és annak, hogy kidobhatja a wc-papírt törölközés után a toalettbe. Működik? Reméljük...

És egy bónuszkép - az így kell élni típusú - okostelefont hekkelő vasalódeszkán pihizős kisbeteg:

Amikor írni kell...

   Eljött az ideje, amikor úgy érzem vissza kell térnem erre a blogra egy kicsikét legalább. Elérkezett hozzánk is a kemény dackorszak egy kis fognövesztéssel (és jelenleg megállíthatatlanul ömlő nózival) fűszerezve.
   Egyszerűen úgy érzem nincs kiút a szüntelen veszekedéseinkből, reggel ezzel kelünk és szinte alvásidőig folytatjuk a nyekergést-szenvedést-magyarázást-szájbarágást-kiabálást, igen néha torkunkszakadtából és semmi haszna... egyiknek sem... Gyakorlatilag napok, vagy talán már hetek óta nem szokatlan, hogy csak altatásra békülünk ki egymással, volt már hogy csak baba kérésére... nem jó ez így, nagyon megvisel... Nem akarom!
   Vérzik a szívem és legszívesebben csak üvölteném újra és újra a semmibe, hogy "Elég, nem akarok rád haragudni, nem akarok veled veszekedni, mentsetek ki innen, ezek nem mi vagyunk!!!"
   Nem akarom azt látni, hogy veled egykorú gyerekek milyen szépen hallgatnak a szüleikre (persze ők sem mindig, dehogyis), a közelükben maradnak és fogják a kezüket, nem akarom hogy úgy nézzenek ránk a többiek, mintha semmi közöm sem lenne a gyerekneveléshez, mert most kezdtél el irigykedni a játékaidra és nem tudom kezelni a játszótéren a belőled előtörő hisztériát. Nem akarom, hogy verekedősnek tituláljanak, mert egyszer ráütöttél egy másik kislányra, hiszen máskor soha nem teszel ilyet. Nem akarom hallani, ahogy nálad kisebbek verseket szavalnak. Bárcsak inkább tőled hallanám csak egyszer, hogy "anya", vagy mondanád el két szóval miért csak azt a párfajta ételt eszegeted meg, vagy mesélnéd el miért vagy ideges, hol fáj.  Kifolynak a kezemből az események és félek, úgy érzem távolodunk egymástól és én ezt NEM AKAROM, olyan kicsi vagy még és törékeny, bár te már 2 éves 3 hónaposan döntésképes felnőttnek érzed magad, ami nem így van. Rettegek... Kérlek kisfiam segíts, figyelj rám, halld meg újra amit mondok neked, régen ez nem így volt... én mindent megteszek hidd el, hogy a minket összekötő aranyfonalat ne engedjem szétfoszlani!

   És hogy most mi lesz... Hamarosan megírom a kis büszkeséglistám, hogy a sok düh és veszekedés közepette sikerüljön mégis a jó dolgokra koncentrálnunk... Talán éppen ez lesz a kiút, de ha nem is nekem mindenképpen kapaszkodó.