Eljött az ideje, amikor úgy érzem vissza kell térnem erre a blogra egy kicsikét legalább. Elérkezett hozzánk is a kemény dackorszak egy kis fognövesztéssel (és jelenleg megállíthatatlanul ömlő nózival) fűszerezve.
Egyszerűen úgy érzem nincs kiút a szüntelen veszekedéseinkből, reggel ezzel kelünk és szinte alvásidőig folytatjuk a nyekergést-szenvedést-magyarázást-szájbarágást-kiabálást, igen néha torkunkszakadtából és semmi haszna... egyiknek sem... Gyakorlatilag napok, vagy talán már hetek óta nem szokatlan, hogy csak altatásra békülünk ki egymással, volt már hogy csak baba kérésére... nem jó ez így, nagyon megvisel... Nem akarom!
Vérzik a szívem és legszívesebben csak üvölteném újra és újra a semmibe, hogy "Elég, nem akarok rád haragudni, nem akarok veled veszekedni, mentsetek ki innen, ezek nem mi vagyunk!!!"
Nem akarom azt látni, hogy veled egykorú gyerekek milyen szépen hallgatnak a szüleikre (persze ők sem mindig, dehogyis), a közelükben maradnak és fogják a kezüket, nem akarom hogy úgy nézzenek ránk a többiek, mintha semmi közöm sem lenne a gyerekneveléshez, mert most kezdtél el irigykedni a játékaidra és nem tudom kezelni a játszótéren a belőled előtörő hisztériát. Nem akarom, hogy verekedősnek tituláljanak, mert egyszer ráütöttél egy másik kislányra, hiszen máskor soha nem teszel ilyet. Nem akarom hallani, ahogy nálad kisebbek verseket szavalnak. Bárcsak inkább tőled hallanám csak egyszer, hogy "anya", vagy mondanád el két szóval miért csak azt a párfajta ételt eszegeted meg, vagy mesélnéd el miért vagy ideges, hol fáj. Kifolynak a kezemből az események és félek, úgy érzem távolodunk egymástól és én ezt NEM AKAROM, olyan kicsi vagy még és törékeny, bár te már 2 éves 3 hónaposan döntésképes felnőttnek érzed magad, ami nem így van. Rettegek... Kérlek kisfiam segíts, figyelj rám, halld meg újra amit mondok neked, régen ez nem így volt... én mindent megteszek hidd el, hogy a minket összekötő aranyfonalat ne engedjem szétfoszlani!
És hogy most mi lesz... Hamarosan megírom a kis büszkeséglistám, hogy a sok düh és veszekedés közepette sikerüljön mégis a jó dolgokra koncentrálnunk... Talán éppen ez lesz a kiút, de ha nem is nekem mindenképpen kapaszkodó.
Jesszusom, felhívjalak mesedélutánt tartani?
VálaszTörlésÉs nálunk nem egy hete kezdődött! Szóval kitartás, ez egy borzalom, tudom, de vannak, akik azt állítják, elmúlik! (Még én sem hiszek nekik. :P)
Eszti meg ugyan elénekli a hintapalintát magától, de egész konkrétan egy nyelven fog csak beszélni minimum 16 éves koráig... Szóval ez ügyben nagyon relax!!!
Hatalmas puszi Neked!olyan jól leírtad ami nálunk is történik,csak,ahogy Móniéknál is, nem egy hete,hanem oly rég már....ne csüggedj!Én remélem,hogy tényleg elmúlik egyszer:D Egyébként ne hidd,hogy jobb lenne a helyzet,ha a gyermek meg tudná mondani,hogy mi a baj,mert Zsabinak be sem áll a szája egész nap,de ha kérdem,mi a baj,miért a hiszti a sírás,ő csak annyit mondd mindig,hogy Bazsi akar sírni...:D erre pedig mit lép az ember lánya?hát igen,akkor sírjál drágám,de a másik szobában,jó??? :D
VálaszTörlésszóval ne keseredj el,puszi Nektek!!!
Ne keseredj el, ebből is lesz kiút, úgy mint mindig. Nálunk is van, csak sokan nem hiszik el, és bennem is sokszor ilyen érzések dúlnak! Hidd el, nem fogtok távolodni, így még erősebb lesz a kötelék közted és fiad közt, és háát, most kell a sok "nevelés", mert később már állítólag cseszhetjük, ha most nem kiabálunk, fenyítünk, később tényleg gáz lesz, ezt unokatesóimon látom, ők már felnőttek, fenyítés nélkül...nah, szóval puszi, sok erőt, MENNI FOG!!!:)))
VálaszTörlés