Éééés iiiiigen, nem telt 3 évbe és végre én is "anya" lettem, mostmár igazán "szó szerint", ugyanis az én kis édes manómnak eddig esze ágában sem volt engem így szólítani, nade most megtört a jég. Már egy ideje az "AAAA, ÁÁÁÁ, Eeeiiiii (Elif)" ordítása mellett utánammondta kérésre, hogy annnny, annnny... néha még az annnyany vagy nyanya is összejött, nade mostmár vége az annnny-ázásnak :)... Az utolsó lökést a tv-ben anyát kiabáló fogalmam sincs éppen milyen műsorban szaladó kislány adta, akit a nagy lelkesedésben sikerült Efének pontosan leutánozni - ilyennincs, mi? Hát de, az ember vért izzad, aztán jön egy kitudjaki és hol és a gyereknek megered a nyelve, elkezd járni, felmászik a fára és lediplomázik, mert az élet bizony ilyen! Anyának meg lehessen fát vágni a hátán, mert az bizony arra való. :)
Azért ez most nekem rettenetes boldogság, na, ugyan azután az első igazi tiszta "anya" után - ami nem is nekem szólt a továbbiaknál már bejátszott a dupla nny, de ennyi baj legyen.
Most, hogy így belegondolok voltak ott már kezdemények, csak elhinni nem mertem. Hisz pár órával ezelőtt a Zila kávézóban (bezonyám!) "anya"-nak tűnő felszólítással adta a kezembe az ásványvizes üveget, hogy ezután ő a talpas vizespoharamat kézbefogva koccinthasson velem (15-ször) - hát édes volt, jaaaajjj.
Meg amúgyis, lesem tagadhatja, hogy gasztroblogger gyereke... simán végigfotózta az összes sütivel teli pultot a mobilommal (saját ötletétől vezérelve) - speciel a legtöbbön csak az ujja látszik és a pincérek sem tudták ezt az akciót hová tenni, mert ugye ilyenkor szent az inkognitó :)), de ő nagyon büszke volt magára és én is őrá!
Ui: ez nem az a poszt, ahol olyanokat kérünk kommentelni, hogy bezzeg az enyém már 2 évesen szavalta a Szózatot 3 nyelven! Köszi! ;)
2011. december 4., vasárnap
2011. december 3., szombat
Ismerkedünk Mancsival... :)
Igen, sajnos ennél jobban már nem is nagyon lehetne szegény ezt a blogot elhanyagolni, nade én ilyen vagyok, ez van, ha feltűnök mintha mi sem történt volna, folytatom tovább az írást vagy a mosolygós csevegést, minek a múlton szenvedni feleslegesen nem?
Szóval olyan hírem van, amit muszáj leírnom, megörökítenem, elraktároznom a jövőre magamnak és neked kisfiam. Ma először ültél lovon és igen ez számomra egy hatalmas dolog, mivel már csak fényképek emlékeztetnek rá, hogy nálad icikével nagyobb mivoltomban az én nagyszüleimnek bizony még voltak lovaik, amikre én is felülhettem anno, baba ennél sokkal paciszociáltabb, ő még határozottan és vágyakozva emkékszik a kamaszkorában a Kayseri melletti kis falu határában tett lovagló túráira a barátaival.
Szóval történt, hogy tegnap este baba azt mondta ma meglepetéshelyre megyünk, reggel aztán nem bírta tovább és elárulta, hogy ő bízony így 6 itt töltött év után (én 11) rájött, hogy van itt Vecsésen egy mezőgazdasági farm - mint utóbb kiderült 70 lóval és bizony mi elmegyünk azt megnézni és ha lehet lovagolni. Azthiszem az egészben én voltam a legizgatottabb, mert a ló az nekem aranyos, szép, kedves és maradjon távol mióta már nem vagyok gyerek, de azért Efe is kivette a részét néhány sejtelmes nyihhhiiiváá-val vagy valami hasonlóval a készülődésből (plusz pár orbitális hiszti, de ez nálunk 2 havonta 3 napban lezajlik, ez van).
Egyébként beszél, a maga módján, de mindenképpen... húú tehát mostmár a 2 szótagos szavakat is utánam ismétli (jó nem tökéletesen) ééés aminek baromira örülök, hogy egyre több szót használ is MAGÁTÓL, mint - baba, kérem (kééee), iszi, víz (íz), csipsz (ez bezzeg tökéletesen megy, pedig nem ezt kajál folyamatosan elhihetitek), kész, szia, NEM, mama, dede, váó, já (játék) és még biztos van pár, csak már nagyon messze vagyok a tárgytól, amihez most visszatérek.
Szóval itt a lovasfarmon hamar kiderítettük, miután megküzdöttük a nagyon emberbarát, ámde autógyűlölő küzel 10 kutyával, hogy lenne 2 lovacska, akiken lehet 1500/fél óra pénzért lovagolni. Speciel ezekből az egyik csak gyakorlott lovasoknak ajánlott, ámde a Mancsika az nagyon jámbor, mehet vele a már lassan kiöregedő alig 3 éves is, akinek aztán mostmár igen ajánlott elkezdeni a lovaglást (és akkor velem mit fognak kezdeni? ). Hát nyilván Efe is az a típus, hogy nagyonmenjünk a lovacskához, de azért ne annyira közel... vagy csak anya kezében, DE végül amellett hogy kicsit szétfagytunk jót tett a 15 perces lovacskacsodálás. A végső kérdésre ugyanis, hogy "felülsz te is a Mancsira?" hatalmas vigyor és bólogatás volt a válasz, amivel minden lovardás bácsit levettünk a lábáról és jött a szolíd "jól van, nem lesz itten baj" a háttérből, amire azért valljuk be én is megnyugodtam - mert ugye elég neccesen mutattam még én is a 2 méter magas ló mellett (és ez csak a háta), nem beszélve a mellettem ácsorgó 1 méteresről... Szóval pár "jajjde aranyos a Mancsi, ugye milyen szép" után már 3-an simogattuk a fejét (én voltam az utolsó csatlakozó, baba és Efe után természetesen). És a csoda is megtörtént, ketten kétoldalról állva baba felültetett a lovacskára ééés Te... le akartál jönni mert onnan nem tudtad simogatni az orrát......
Hát egyelőre ennyiben maradtunk, ill. én megállapítottam, hogy "engem olyan magasra hogyafenébe tesznek majd fel"... majd visszasétáltunk az autóhoz. A kutyák a hangos "csend legyen"-re maximálisan szófogadóan végül a kapunk is kiengedtek és holnap 10-re visszatérünk, majd ha minden jól megy ezután minden héten lesz egy kis közös apa-fia-Mancsi program. Sőt remélem holnap a fényképezőgépet sem hagyjuk majd itthon!
Szóval olyan hírem van, amit muszáj leírnom, megörökítenem, elraktároznom a jövőre magamnak és neked kisfiam. Ma először ültél lovon és igen ez számomra egy hatalmas dolog, mivel már csak fényképek emlékeztetnek rá, hogy nálad icikével nagyobb mivoltomban az én nagyszüleimnek bizony még voltak lovaik, amikre én is felülhettem anno, baba ennél sokkal paciszociáltabb, ő még határozottan és vágyakozva emkékszik a kamaszkorában a Kayseri melletti kis falu határában tett lovagló túráira a barátaival.
Szóval történt, hogy tegnap este baba azt mondta ma meglepetéshelyre megyünk, reggel aztán nem bírta tovább és elárulta, hogy ő bízony így 6 itt töltött év után (én 11) rájött, hogy van itt Vecsésen egy mezőgazdasági farm - mint utóbb kiderült 70 lóval és bizony mi elmegyünk azt megnézni és ha lehet lovagolni. Azthiszem az egészben én voltam a legizgatottabb, mert a ló az nekem aranyos, szép, kedves és maradjon távol mióta már nem vagyok gyerek, de azért Efe is kivette a részét néhány sejtelmes nyihhhiiiváá-val vagy valami hasonlóval a készülődésből (plusz pár orbitális hiszti, de ez nálunk 2 havonta 3 napban lezajlik, ez van).
Egyébként beszél, a maga módján, de mindenképpen... húú tehát mostmár a 2 szótagos szavakat is utánam ismétli (jó nem tökéletesen) ééés aminek baromira örülök, hogy egyre több szót használ is MAGÁTÓL, mint - baba, kérem (kééee), iszi, víz (íz), csipsz (ez bezzeg tökéletesen megy, pedig nem ezt kajál folyamatosan elhihetitek), kész, szia, NEM, mama, dede, váó, já (játék) és még biztos van pár, csak már nagyon messze vagyok a tárgytól, amihez most visszatérek.
Szóval itt a lovasfarmon hamar kiderítettük, miután megküzdöttük a nagyon emberbarát, ámde autógyűlölő küzel 10 kutyával, hogy lenne 2 lovacska, akiken lehet 1500/fél óra pénzért lovagolni. Speciel ezekből az egyik csak gyakorlott lovasoknak ajánlott, ámde a Mancsika az nagyon jámbor, mehet vele a már lassan kiöregedő alig 3 éves is, akinek aztán mostmár igen ajánlott elkezdeni a lovaglást (és akkor velem mit fognak kezdeni? ). Hát nyilván Efe is az a típus, hogy nagyonmenjünk a lovacskához, de azért ne annyira közel... vagy csak anya kezében, DE végül amellett hogy kicsit szétfagytunk jót tett a 15 perces lovacskacsodálás. A végső kérdésre ugyanis, hogy "felülsz te is a Mancsira?" hatalmas vigyor és bólogatás volt a válasz, amivel minden lovardás bácsit levettünk a lábáról és jött a szolíd "jól van, nem lesz itten baj" a háttérből, amire azért valljuk be én is megnyugodtam - mert ugye elég neccesen mutattam még én is a 2 méter magas ló mellett (és ez csak a háta), nem beszélve a mellettem ácsorgó 1 méteresről... Szóval pár "jajjde aranyos a Mancsi, ugye milyen szép" után már 3-an simogattuk a fejét (én voltam az utolsó csatlakozó, baba és Efe után természetesen). És a csoda is megtörtént, ketten kétoldalról állva baba felültetett a lovacskára ééés Te... le akartál jönni mert onnan nem tudtad simogatni az orrát......
Hát egyelőre ennyiben maradtunk, ill. én megállapítottam, hogy "engem olyan magasra hogyafenébe tesznek majd fel"... majd visszasétáltunk az autóhoz. A kutyák a hangos "csend legyen"-re maximálisan szófogadóan végül a kapunk is kiengedtek és holnap 10-re visszatérünk, majd ha minden jól megy ezután minden héten lesz egy kis közös apa-fia-Mancsi program. Sőt remélem holnap a fényképezőgépet sem hagyjuk majd itthon!
2011. június 26., vasárnap
Gördeszkás kiscsávó
Bizony újra komoly okom van a blogolásra, ugyanis hatalmas, frenetikus, emlékezetes és feljegyzendő esemény történt nálunk, Efe szerint születése óta nem volt ilyen kaliberű happening a család történetében.
2011 június 22. volt a nagy nap, amikor Efehan bizony megkapta élete első .. (hatásszünet) .. GÖRDESZKÁJÁT, méghozzá a mamától, anya buzdítására és baba kiakadására. Már egy hete nézegettük és lelkesen mutogattuk (mármint a fiatalúr) az akciós Tesco-s újságban a minigördeszkát, hogy bizony ilyen kell és feltétlenül pont ilyet és mielőbb be kell szereznünk. Az én szívem meg persze nincsen kőből, ráadásul nagyon jól ismerem az én Zeke és Luther (Disney csatorna - sorozat) és úgy általában deszkarajongó fiamat, egyértelmű volt, hogy kivághatnám az ablakon akár az összes játékát, ha ezt megveszem ő mérhetetlenül boldog lesz és büszke magára. Nem mellesleg óriási támogatás ez most a nagyfiúságért való küzdelemben - értsd bilizés, cumielhagyás és valamilyen szinten a táplálkozásban való változatosságot is ide számítom ám.
Mi sem bizonyítja jobban előző soraimat, minthogy épp most trappolt ide mellém a semmiből és kérdezte (ismét), hogy merre van a deszkája, és mondtam el ismét, hogy az bizony lenn pihen a tárolóban, mert baba még a vásárlás napján septében száműzte a lakásból, ugyanis
1. védőfelszerelés és folyamatos 100%-os felügyelet nélkül (mert mosogatni is kell valakinek) egy kamikaze gyerek lábai alatt azért még veszélyes,
2. így sem csíp az alsó szomszéd, hát mégha a mostanában szokásos 23 órás lefekvésünkhöz folyamatos deszkahangot társítanánk... mert bizony kéne, ugyanis ha vele van folyamatosan vagy cipeli, vagy rajta ül vagy áll és húzatja magát a kezeinél fogva (vagy éppen feláll rá, ill. leugrik róla).
És igen olyan édes vele, senki nem hagyja szó nélkül, ki ezért ki azért, a kissrácok irigykednek, a nagyik lesápadnak, a tinik kiborulnak mennyire jófej. Nincs is ezzel semmi baj. Én pedig annyira élvezem 1015-ödször is elmondani Efe kérésére, hogy "bizony te már nagy deszkás csávó lettél" és ugyan lehet nagyokat fog esni és ki tudja még meddig egyedül majd csak ülve próbálja tolni magát a lábaival előre, de ahogy a ragyogó arcára nézek biztos vagyok benne, hogy jó döntés volt ez a vásárlás.
2011 június 22. volt a nagy nap, amikor Efehan bizony megkapta élete első .. (hatásszünet) .. GÖRDESZKÁJÁT, méghozzá a mamától, anya buzdítására és baba kiakadására. Már egy hete nézegettük és lelkesen mutogattuk (mármint a fiatalúr) az akciós Tesco-s újságban a minigördeszkát, hogy bizony ilyen kell és feltétlenül pont ilyet és mielőbb be kell szereznünk. Az én szívem meg persze nincsen kőből, ráadásul nagyon jól ismerem az én Zeke és Luther (Disney csatorna - sorozat) és úgy általában deszkarajongó fiamat, egyértelmű volt, hogy kivághatnám az ablakon akár az összes játékát, ha ezt megveszem ő mérhetetlenül boldog lesz és büszke magára. Nem mellesleg óriási támogatás ez most a nagyfiúságért való küzdelemben - értsd bilizés, cumielhagyás és valamilyen szinten a táplálkozásban való változatosságot is ide számítom ám.
Mi sem bizonyítja jobban előző soraimat, minthogy épp most trappolt ide mellém a semmiből és kérdezte (ismét), hogy merre van a deszkája, és mondtam el ismét, hogy az bizony lenn pihen a tárolóban, mert baba még a vásárlás napján septében száműzte a lakásból, ugyanis
1. védőfelszerelés és folyamatos 100%-os felügyelet nélkül (mert mosogatni is kell valakinek) egy kamikaze gyerek lábai alatt azért még veszélyes,
2. így sem csíp az alsó szomszéd, hát mégha a mostanában szokásos 23 órás lefekvésünkhöz folyamatos deszkahangot társítanánk... mert bizony kéne, ugyanis ha vele van folyamatosan vagy cipeli, vagy rajta ül vagy áll és húzatja magát a kezeinél fogva (vagy éppen feláll rá, ill. leugrik róla).
És igen olyan édes vele, senki nem hagyja szó nélkül, ki ezért ki azért, a kissrácok irigykednek, a nagyik lesápadnak, a tinik kiborulnak mennyire jófej. Nincs is ezzel semmi baj. Én pedig annyira élvezem 1015-ödször is elmondani Efe kérésére, hogy "bizony te már nagy deszkás csávó lettél" és ugyan lehet nagyokat fog esni és ki tudja még meddig egyedül majd csak ülve próbálja tolni magát a lábaival előre, de ahogy a ragyogó arcára nézek biztos vagyok benne, hogy jó döntés volt ez a vásárlás.
2011. május 30., hétfő
A betegség pozitív oldalai...
Efével való kapcsolatunknak határozottan jót tett ez a mostani taknyanyálaegybefolyós betegséghullám, ami sorra ledöntötte a családot a lábáról. Megállapítom, hogy hetente legalább egyszer baromi egyszerűen nem kell elmenni semerre, csak szépen itthon csücsülni és egymásra koncentrálni. Igen, ha kell 67-edszerre is elmondani, hogy a Timmy az egy bárány és azt mondja beee, míg Csingiling bizony egy tündér és tud repülni is, mindezt lehetőleg úgy, hogy közben ki-ki a wc-n illetve a bilin ül inspirálva egy félig szerteszéttépett Tesco-s újságtól.
A mai napunk egyelőre veszekedésmentes hihetetlen módon, pedig már este 8 van és le is mertem ám írni, mert ha innentől ránkszakad az ég is az utóbbi hetek csúcsrekordját állítottuk már fel nyugiszempontok alapján.
A bilizés meg csak hab a tortán, mert mostanában le se kakálta, szó szerint és átvitt értelemben egyaránt, ellenben ma magától kérte 3-szor is, ebből kétszer 3-3 csepp pisi, ill. egyszer fél kisujjnyi kaki is landolt a bödönben, ami messzemenőleg több, mint a semmi. És örültünk... ennek is, és annak, hogy kidobhatja a wc-papírt törölközés után a toalettbe. Működik? Reméljük...
És egy bónuszkép - az így kell élni típusú - okostelefont hekkelő vasalódeszkán pihizős kisbeteg:
A mai napunk egyelőre veszekedésmentes hihetetlen módon, pedig már este 8 van és le is mertem ám írni, mert ha innentől ránkszakad az ég is az utóbbi hetek csúcsrekordját állítottuk már fel nyugiszempontok alapján.
A bilizés meg csak hab a tortán, mert mostanában le se kakálta, szó szerint és átvitt értelemben egyaránt, ellenben ma magától kérte 3-szor is, ebből kétszer 3-3 csepp pisi, ill. egyszer fél kisujjnyi kaki is landolt a bödönben, ami messzemenőleg több, mint a semmi. És örültünk... ennek is, és annak, hogy kidobhatja a wc-papírt törölközés után a toalettbe. Működik? Reméljük...
És egy bónuszkép - az így kell élni típusú - okostelefont hekkelő vasalódeszkán pihizős kisbeteg:
2011. május 27., péntek
Amikor írni kell...
Eljött az ideje, amikor úgy érzem vissza kell térnem erre a blogra egy kicsikét legalább. Elérkezett hozzánk is a kemény dackorszak egy kis fognövesztéssel (és jelenleg megállíthatatlanul ömlő nózival) fűszerezve.
Egyszerűen úgy érzem nincs kiút a szüntelen veszekedéseinkből, reggel ezzel kelünk és szinte alvásidőig folytatjuk a nyekergést-szenvedést-magyarázást-szájbarágást-kiabálást, igen néha torkunkszakadtából és semmi haszna... egyiknek sem... Gyakorlatilag napok, vagy talán már hetek óta nem szokatlan, hogy csak altatásra békülünk ki egymással, volt már hogy csak baba kérésére... nem jó ez így, nagyon megvisel... Nem akarom!
Vérzik a szívem és legszívesebben csak üvölteném újra és újra a semmibe, hogy "Elég, nem akarok rád haragudni, nem akarok veled veszekedni, mentsetek ki innen, ezek nem mi vagyunk!!!"
Nem akarom azt látni, hogy veled egykorú gyerekek milyen szépen hallgatnak a szüleikre (persze ők sem mindig, dehogyis), a közelükben maradnak és fogják a kezüket, nem akarom hogy úgy nézzenek ránk a többiek, mintha semmi közöm sem lenne a gyerekneveléshez, mert most kezdtél el irigykedni a játékaidra és nem tudom kezelni a játszótéren a belőled előtörő hisztériát. Nem akarom, hogy verekedősnek tituláljanak, mert egyszer ráütöttél egy másik kislányra, hiszen máskor soha nem teszel ilyet. Nem akarom hallani, ahogy nálad kisebbek verseket szavalnak. Bárcsak inkább tőled hallanám csak egyszer, hogy "anya", vagy mondanád el két szóval miért csak azt a párfajta ételt eszegeted meg, vagy mesélnéd el miért vagy ideges, hol fáj. Kifolynak a kezemből az események és félek, úgy érzem távolodunk egymástól és én ezt NEM AKAROM, olyan kicsi vagy még és törékeny, bár te már 2 éves 3 hónaposan döntésképes felnőttnek érzed magad, ami nem így van. Rettegek... Kérlek kisfiam segíts, figyelj rám, halld meg újra amit mondok neked, régen ez nem így volt... én mindent megteszek hidd el, hogy a minket összekötő aranyfonalat ne engedjem szétfoszlani!
És hogy most mi lesz... Hamarosan megírom a kis büszkeséglistám, hogy a sok düh és veszekedés közepette sikerüljön mégis a jó dolgokra koncentrálnunk... Talán éppen ez lesz a kiút, de ha nem is nekem mindenképpen kapaszkodó.
Egyszerűen úgy érzem nincs kiút a szüntelen veszekedéseinkből, reggel ezzel kelünk és szinte alvásidőig folytatjuk a nyekergést-szenvedést-magyarázást-szájbarágást-kiabálást, igen néha torkunkszakadtából és semmi haszna... egyiknek sem... Gyakorlatilag napok, vagy talán már hetek óta nem szokatlan, hogy csak altatásra békülünk ki egymással, volt már hogy csak baba kérésére... nem jó ez így, nagyon megvisel... Nem akarom!
Vérzik a szívem és legszívesebben csak üvölteném újra és újra a semmibe, hogy "Elég, nem akarok rád haragudni, nem akarok veled veszekedni, mentsetek ki innen, ezek nem mi vagyunk!!!"
Nem akarom azt látni, hogy veled egykorú gyerekek milyen szépen hallgatnak a szüleikre (persze ők sem mindig, dehogyis), a közelükben maradnak és fogják a kezüket, nem akarom hogy úgy nézzenek ránk a többiek, mintha semmi közöm sem lenne a gyerekneveléshez, mert most kezdtél el irigykedni a játékaidra és nem tudom kezelni a játszótéren a belőled előtörő hisztériát. Nem akarom, hogy verekedősnek tituláljanak, mert egyszer ráütöttél egy másik kislányra, hiszen máskor soha nem teszel ilyet. Nem akarom hallani, ahogy nálad kisebbek verseket szavalnak. Bárcsak inkább tőled hallanám csak egyszer, hogy "anya", vagy mondanád el két szóval miért csak azt a párfajta ételt eszegeted meg, vagy mesélnéd el miért vagy ideges, hol fáj. Kifolynak a kezemből az események és félek, úgy érzem távolodunk egymástól és én ezt NEM AKAROM, olyan kicsi vagy még és törékeny, bár te már 2 éves 3 hónaposan döntésképes felnőttnek érzed magad, ami nem így van. Rettegek... Kérlek kisfiam segíts, figyelj rám, halld meg újra amit mondok neked, régen ez nem így volt... én mindent megteszek hidd el, hogy a minket összekötő aranyfonalat ne engedjem szétfoszlani!
És hogy most mi lesz... Hamarosan megírom a kis büszkeséglistám, hogy a sok düh és veszekedés közepette sikerüljön mégis a jó dolgokra koncentrálnunk... Talán éppen ez lesz a kiút, de ha nem is nekem mindenképpen kapaszkodó.
2011. január 21., péntek
Megtört a jég!
Pontosan 3 napja, hogy megtörtént, amit lassan lehetetlennek gondoltam és Efe elkezdett mesekönyvből mesét hallgatni. Hihetetlen számomra, hogy egy ilyen változás valóban egyik pillanatról a másikra bekövetkezhet. 4 napja még képtelen volt 1 oldalt 2 másodpercnél tovább "bámulni", sebesen el kellett lapozni, nehogy anya egy fél mondatot is fel tudjon olvasni belőle.
Aztán egyik pillanatról a másikra és azóta minden este 5 rövidebb történetet is elolvasgatunk kettecskén elalvás előtt. Nagyon büszke vagyok rá, és boldog, amiért van végre egy tevékenység amit nyugalomban képes elvégezni, közben nem rohangál fel s alá a lakásban.
Hozzátartozik, hogy mivel nekem csodajó emlékeim fűződnek gyerekkoromból az esti mesehallgatásokhoz nem adtam fel korábban sem a próbálkozást és a lefektetéshez könyv helyett fejből mondogattam ám eddig is a meséket alapul véve az aznapi eseményeket és izgalmas dolgokat az ő pici életéből.
Az áttörésért egyébként köszönet egy sikeres hisztikezelésnek, amikoris anya (vagyis én) egyszerűen lefeküdt a kanapéra és elkezdett hangosan olvasni a legdizájnosabb mesekönyvünkből. 2 perc nyűglődés után végül láss csodát minimanó felkucorodott anya pocakjára és hallgatta sorra a meséket. És anya csak ámult...
Végezetül egy fánksütős (és lisztevős) kép az elmúlt napokból:
Aztán egyik pillanatról a másikra és azóta minden este 5 rövidebb történetet is elolvasgatunk kettecskén elalvás előtt. Nagyon büszke vagyok rá, és boldog, amiért van végre egy tevékenység amit nyugalomban képes elvégezni, közben nem rohangál fel s alá a lakásban.
Hozzátartozik, hogy mivel nekem csodajó emlékeim fűződnek gyerekkoromból az esti mesehallgatásokhoz nem adtam fel korábban sem a próbálkozást és a lefektetéshez könyv helyett fejből mondogattam ám eddig is a meséket alapul véve az aznapi eseményeket és izgalmas dolgokat az ő pici életéből.
Az áttörésért egyébként köszönet egy sikeres hisztikezelésnek, amikoris anya (vagyis én) egyszerűen lefeküdt a kanapéra és elkezdett hangosan olvasni a legdizájnosabb mesekönyvünkből. 2 perc nyűglődés után végül láss csodát minimanó felkucorodott anya pocakjára és hallgatta sorra a meséket. És anya csak ámult...
Végezetül egy fánksütős (és lisztevős) kép az elmúlt napokból:
2011. január 4., kedd
Csirkecomb paradoxon
Miért van az, hogy valaki meg nem enné a csirkecombról a húst (már az utóbbi pár hónapban), de az azt tartó csontot vígan elrágcsálja? Talán azért mert a lakásban fellelhető egyik plüss, fa vagy műanyag kutyának, illetve kutyaalkatrésznek (játék!) sem kellett... mert felajánlotta ám nekik!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)