A betegség pozitív oldalai...

   Efével való kapcsolatunknak határozottan jót tett ez a mostani taknyanyálaegybefolyós betegséghullám, ami sorra ledöntötte a családot a lábáról. Megállapítom, hogy hetente legalább egyszer baromi egyszerűen nem kell elmenni semerre, csak szépen itthon csücsülni és egymásra koncentrálni. Igen, ha kell 67-edszerre is elmondani, hogy a Timmy az egy bárány és azt mondja beee, míg Csingiling bizony egy tündér és tud repülni is, mindezt lehetőleg úgy, hogy közben ki-ki a wc-n illetve a bilin ül inspirálva egy félig szerteszéttépett Tesco-s újságtól.
   A mai napunk egyelőre veszekedésmentes hihetetlen módon, pedig már este 8 van és le is mertem ám írni, mert ha innentől ránkszakad az ég is az utóbbi hetek csúcsrekordját állítottuk már fel nyugiszempontok alapján.
   A bilizés meg csak hab a tortán, mert mostanában le se kakálta, szó szerint és átvitt értelemben egyaránt, ellenben ma magától kérte 3-szor is, ebből kétszer 3-3 csepp pisi, ill. egyszer fél kisujjnyi kaki is landolt a bödönben, ami messzemenőleg több, mint a semmi. És örültünk... ennek is, és annak, hogy kidobhatja a wc-papírt törölközés után a toalettbe. Működik? Reméljük...

És egy bónuszkép - az így kell élni típusú - okostelefont hekkelő vasalódeszkán pihizős kisbeteg:

Amikor írni kell...

   Eljött az ideje, amikor úgy érzem vissza kell térnem erre a blogra egy kicsikét legalább. Elérkezett hozzánk is a kemény dackorszak egy kis fognövesztéssel (és jelenleg megállíthatatlanul ömlő nózival) fűszerezve.
   Egyszerűen úgy érzem nincs kiút a szüntelen veszekedéseinkből, reggel ezzel kelünk és szinte alvásidőig folytatjuk a nyekergést-szenvedést-magyarázást-szájbarágást-kiabálást, igen néha torkunkszakadtából és semmi haszna... egyiknek sem... Gyakorlatilag napok, vagy talán már hetek óta nem szokatlan, hogy csak altatásra békülünk ki egymással, volt már hogy csak baba kérésére... nem jó ez így, nagyon megvisel... Nem akarom!
   Vérzik a szívem és legszívesebben csak üvölteném újra és újra a semmibe, hogy "Elég, nem akarok rád haragudni, nem akarok veled veszekedni, mentsetek ki innen, ezek nem mi vagyunk!!!"
   Nem akarom azt látni, hogy veled egykorú gyerekek milyen szépen hallgatnak a szüleikre (persze ők sem mindig, dehogyis), a közelükben maradnak és fogják a kezüket, nem akarom hogy úgy nézzenek ránk a többiek, mintha semmi közöm sem lenne a gyerekneveléshez, mert most kezdtél el irigykedni a játékaidra és nem tudom kezelni a játszótéren a belőled előtörő hisztériát. Nem akarom, hogy verekedősnek tituláljanak, mert egyszer ráütöttél egy másik kislányra, hiszen máskor soha nem teszel ilyet. Nem akarom hallani, ahogy nálad kisebbek verseket szavalnak. Bárcsak inkább tőled hallanám csak egyszer, hogy "anya", vagy mondanád el két szóval miért csak azt a párfajta ételt eszegeted meg, vagy mesélnéd el miért vagy ideges, hol fáj.  Kifolynak a kezemből az események és félek, úgy érzem távolodunk egymástól és én ezt NEM AKAROM, olyan kicsi vagy még és törékeny, bár te már 2 éves 3 hónaposan döntésképes felnőttnek érzed magad, ami nem így van. Rettegek... Kérlek kisfiam segíts, figyelj rám, halld meg újra amit mondok neked, régen ez nem így volt... én mindent megteszek hidd el, hogy a minket összekötő aranyfonalat ne engedjem szétfoszlani!

   És hogy most mi lesz... Hamarosan megírom a kis büszkeséglistám, hogy a sok düh és veszekedés közepette sikerüljön mégis a jó dolgokra koncentrálnunk... Talán éppen ez lesz a kiút, de ha nem is nekem mindenképpen kapaszkodó.

Megtört a jég!

   Pontosan 3 napja, hogy megtörtént, amit lassan lehetetlennek gondoltam és Efe elkezdett mesekönyvből mesét hallgatni. Hihetetlen számomra, hogy egy ilyen változás valóban egyik pillanatról a másikra bekövetkezhet. 4 napja még képtelen volt 1 oldalt 2 másodpercnél tovább "bámulni", sebesen el kellett lapozni, nehogy anya egy fél mondatot is fel tudjon olvasni belőle.
   Aztán egyik pillanatról a másikra és azóta minden este 5 rövidebb történetet is elolvasgatunk kettecskén elalvás előtt. Nagyon büszke vagyok rá, és boldog, amiért van végre egy tevékenység amit nyugalomban képes elvégezni, közben nem rohangál fel s alá a lakásban.
   Hozzátartozik, hogy mivel nekem csodajó emlékeim fűződnek gyerekkoromból az esti mesehallgatásokhoz nem adtam fel korábban sem a próbálkozást és a lefektetéshez könyv helyett fejből mondogattam ám eddig is a meséket alapul véve az aznapi eseményeket és izgalmas dolgokat az ő pici életéből.

   Az áttörésért egyébként köszönet egy sikeres hisztikezelésnek, amikoris anya (vagyis én) egyszerűen lefeküdt a kanapéra és elkezdett hangosan olvasni a legdizájnosabb mesekönyvünkből. 2 perc nyűglődés után végül láss csodát minimanó felkucorodott anya pocakjára és hallgatta sorra a meséket. És anya csak ámult...

Végezetül egy fánksütős (és lisztevős) kép az elmúlt napokból:

Csirkecomb paradoxon

Miért van az, hogy valaki meg nem enné a csirkecombról a húst (már az utóbbi pár hónapban), de az azt tartó csontot vígan elrágcsálja? Talán azért mert a lakásban fellelhető egyik plüss, fa vagy műanyag kutyának, illetve kutyaalkatrésznek (játék!) sem kellett... mert felajánlotta ám nekik!

Szerepcsere

   Efe új játékot talált ki a játszótérről az Intersportba menet (ahol szokásunkhoz híven továbbra sem találtunk neki normális téli sapkát, amit már a beletörődöttek végtelen nyugalmával keresgélek minden boltban).
   A játék neve: Szerepcsere. Lényege pedig mint azt kisfiam pár határozott mozdulattal elmutogatta, hogy Efe anyamódra tolja a babakocsit, igen tökegyedül (kissé kacsázva, de mitszámítaz), mindenféle segítő szándékot határozott felkiáltással elutasítva, anya pedig értelemszerűen Efemódra körberohangál.
   Akkor lett teljesen végem, mikor a zebrához érve kincsem nyújtotta az egyik kezét és szépen átvezetett az út túloldalára jó szülő módjára. Na azért itt feltűnés nélkül mégiscsak segítettem a kocsitolást, mert egy 20 hónapos félkézzel... ki tudja hol kötöttünk volna ki.
   Már csak azt vártam mikor fogja azt követelni, hogy be is üljek a babakocsiba! Szerencsére ez elmaradt. :)

És és és...

És annyi minden történik mostanában! Megint fejlődési bumm-ot élünk, azthiszem annak köszönhetően, hogy kezd beérni a kétnyelvű beszéd, ami miatt még mindig babanyelvben nyomulok, de abban ezerrel.

És már én is meg tudom mutatni, hogy hol a szemem, orrom, szám, fülem, kezem, lábam... zoknim, ha épp elhagytam.

És annyira jószívű vagyok mostanában, hogy az már néha túlzás. A játszóra cipelt labdát pl. egyértelműen oda kell adni az ott lévő összes gyereknek egyenként és kivétel nélkül, ha akarják, ha nem!

És nem akarok felvágni, de a most felkapott gajj-gajj szófoszlánnyal is simán leveszek mindenkit a lábáról, ehhez nem kell költőnek lenni, sőt ennyi ahhoz is elég, hogy némileg idősebb gyerkőcökkel kiválóan megértessem magam.

És talán az étvágyam is kezd helyrejönni, anya és mama kiötlötték, hogy nem hülyeség: anya tényleg túl sokfélét főz, kicsit be kellett őt lassítani konyhaügyileg! Pöttyökkel kezdünk egész jól állni, szinte teljes a pöttyhiány, ill. pl. egy-két dologra előjönnek, de máskor semmi... Ilyen a Tesco-s sajtos kifli, ami mostmár tutibiztosan tartalmaz valami nem épp emésztést serkentő ultraegészséges cuccot! Szóval ez is egy: "na ilyet se veszünk többet!".

És úgy alapvetően rácsodálkoznak szüleim, hogy minden nappal egyre jobban értek magyarul és törökül is és ezzel együtt rohamtempóban nyitok a Világra. Ha babanne (gyengébbek kedvéért: nagymama törökül) azt kéri a monitorból, hogy integessek neki - alig hallva, recsegve, miközben tv-t nézek - akkor megkapja! Oda se kell néznem hozzá...

És mindenben segítek továbbra is ha tudok, kedvenc a vidd oda, hozd ide, főzőcskézés és a ruhák kirázása teregetés előtt.

És a szemem is mint a sasé, már anya szerint, aki végülis vaksi (nono csak -1-es a szemem! / anya)... Tény, hogy 10 méterről kiszúrom a 3 cm-es Micky egeret egy parfümön (hiába rejtik el 500 másik közé). Ja és addig onnan senki sem megy, amíg mindenki rá nem jött, hogy én mit is mutogatok. Bácsi, néni, felirat, parfüm, poszter, asztal??? Magatoknál vagytok ti? Hát én jobban tudom, hogy Te mit árulsz ember?!

Mai: anya ügyes vagy!

   Lefekvés előtt: Kiscsillag nyújtózkodik, odavezeti anyát a szekrényhez, mutogat az azóta is imádott Tik-Takkos lelőhely felé. Anya magyarázkodik, ma már nem és hasonló ostobasgok... A kisfiú csak nem adja fel, anya megenyhül (mert a fájó fej és a folyamatos nyafogás nem jóbarátok) és ad egy hőn áhított cukorkát a pici kezecskébe. A drága kislegény pedig cserébe az első igazi szoros öleléssel fizet a csemegéért, majd megy tovább a dolgára... LOVE love love!