Rájöttem mennyire ász dolog már a pelenkázóasztalon felállni, mert így elérem a kapcsolót és milyen jó már azt pucér popsival ütögetni, míg anya lesápadva próbál visszafektetni vagy vészhelyzetben valami nedvszívó dolgot alámtartani. A fal melletti felállással és sétálással baromi könnyen magam mellé láncolhatom a szülőket.
Az étkezőasztal alatti kedvenc helyem lassan kicsinek bizonyul, de most még poén lábujjhegyre állva buksival ütögetni alulról. Anya ennek is miért nem örül!?
Professzionális szekrény és fióknyitogató és -csukogató lett belőlem, a szemtelen ajtóval viszont még nem bírok, hogy repedne ketté... A konyhafiókok tartalmát viszont feltehetőleg már a napokban magamra fogom borítani!
Jelentem a kajasztrájkot megtörtem.
Megsajnáltam szegény szülőanyámat, akiben szerintem 8 elmeroggyant veszett el az ebéd közbeni előadásából ítélve. Szerintetek ez örökletes? Kicsit aggódom... Én próbáltam őt elhallgattatni a kanállal amit az én kezembe adott, dugdostam a szájába, ő meg nyammogott... az üres kanálnak... vágjátok? Ez már a vég.
Anyu én szeretlek azért... tudod a pocakpuszit is azért kaptad! (Meg, hogy lássam nektek miért poén az enyémet csókolgatni... Még nem jöttem rá, de legalább nevettünk egy jót.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése